I don't feel like dancing...

Pedig jól esne már kikapcsolni egy kicsit, amikor senki és semmi nem számít, csak a pillanat. Fáradt vagyok, elfáradtam, túl sok a tanulás, a munka, az egyetem, a tanfolyam... Túl sok most egyszerre. Mindenki most vár el tőlem olyan dolgokat, amikkel várni lehetne. Kell, hogy érdekeljen most bármi más? Belenézek a tükörbe és összetöröm. Valahogy ma az sem érdekel. Csak pihenni szeretnék. Túl nagy kérés lenne?

Ma

Ma halálhoz segítettem egy haldokló degut. Lehet elítélnek ezért mások, de úgy gondoltam, nem élet neki, hogy napok óta haldoklik. Bár nagyon élni akart, de meggyógyulni úgysem tudott volna, hiszen a fél testére béna volt, nem volt vizelete, széklete. Talán azért bántja annyira a szívemet, mert kötődtem hozzá. Talán azért, mert ez is megerősíti azt, hogy minden múlandó. Az napok, a hetek, a hónapok, az évszakok, az évek elmúlnak, változnak, helyükbe lépnek újak. Az emberek, az állatok, a környezetünk minduntalan változik és a végén elmúlik. Akár csak az élet. De vajon az élet elmúlása lehet-e egy új kezdet? Remélem, hogy ezt még nem most fogom megtapasztalni.

"Azt hittem...

... érdemes, meghalni csak azért, hogy egy dalt eljátsszak és hogyha belefér..."
Azt hiszem, most már nagyon elfáradtam. Mert azt hittem, hogy belefér, pedig nagyon szűkössé vált. Az egyetem, a tanfolyam, a munka, a házimunka, a család, a tanulás, a háziállatok... Mintha egy hatalmas, nedvszívó anyagra vizet öntöttek volna egy tálban, úgy duzzadtak meg a tennivalóim és úgy szűkült össze az időm és a terem. Nem akarok semmi mást, csak elmenni egy jót szórakozni, egy kicsit kikapcsolni, de nem tehetem, mert nincs rá időm. Mert amim lenne, azt elvették tőlem.