Tegnap elmentünk barátnőmék kocsmájában. Akkora pörgés volt, hogy nem igazán volt időm gondolkodni, a másfél óra egy egész örökkévalóságnak tartott. Odafelé láttam azt a srácot a buszból, akit kinéztem magamnak. És a másik srác, akit kinéztem magamnak egész este velem volt. De nem kell. Nem kell egyikük sem. Mintha valami láthatatlan űr tátongana bennem, elnyeli az irántuk érzett vonzalmat. Tegnap a buszon gondolkodtam. Hol lehet, mit csinálhat, kivel. Egy darab mindig letörik a szívemből, amikor arra gondolok, hogy elfelejt, hogy többé már nem látom, nem foghatom meg kezét és nem csókolhatom puha száját, nem túrhatok gyönyörű barna hajába és nem nézhetek a szemébe. Többé már nem láthatom csibészes mosolyát, nem hallhatom a hangját és nem érinthetem meg. Nem bújhatok hozzá és nem súghatom neki oda, hogy szeretlek. Többé nem mondja azt nekem, hogy Süti, én nem Gyagyázom vissza. Soha többé nem csókol meg szenvedélyesen, soha többet nem idegesít azzal hogy "apa azt mondta hogy nem". Most úgy érzem, elvesztettem mindent, amiért érdemes volt élni, érdemes volt küzdeni és felkelni. Azt hiszem, ez a szám teljesen leírja, mit is érzek most pontosan. Hát, ez van. "Ha volt is más, feledem, CSAK TÉGED AKARLAK!"
"Ha akartam valaki lenni, az érted volt,
Próbáltam mást keresni, csak bosszúból.
Mit akarsz tőlem? Csak nézlek, nézlek..."
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése