Elbocsátás

Lehet, hogy kicsit gyorsnak találjátok és megrótok emiatt, de azt hiszem, életem kezd abba a mederbe csordulni, amikor nem számít a múlt. Mert az csak volt, az megtörtént és nincs többé. Egy kicsit így érzek a Vele való szakítással kapcsolatban is. Ami volt, jó volt, szép volt, elmondhattam, hogy igazán boldog voltam. Soha eszembe sem jutott, hogy én véget akarok ennek az érzésnek vetni, ám az még többször, hogy ő igen. Talán ez lett a veszte az egésznek, talán nem. Ezen már kár filozofálni. Úgy érzem, hogy vesztettem valamit, de ezzel együtt nyerni is fogok valamit. Hiszen az élet ebből áll. Nyersz valamit, majd elveszítesz... Majd ismét nyersz és ismét veszítesz. Talán egy kicsit jobb is lesz így. Talán.

Helena Holmes: Nemmel feleltél

"Válaszod "nem" volt, végleg elvesztettél,
Eljátszottad utolsó esélyed, hisz nemmel feleltél.
Te döntötted el, hogy így legyen,
De lényed azért nem feledem.
Én se áltattam magam, hogy válaszod igen lesz,
S most más karjaiban pihengetsz.
Nem gondoltam, hogy így fog véget érni,
Hogy kiszállsz, csak ennyit írni.
De nem éri meg érted síri,lenni vak,
Hisz te is egy ember vagy csak.
Te mondtál búcsút, mért én szomorkodjak?
Cigit a kézben minek tartsak?
Nem érsz meg annyit, hogy sírjak utánad,
Szívem atomjai helyetted mást is találnak.
Mit vesződöm én veled, kedves,
S te mit vesződtél anno, megérte neked?
Ezentúl az életben meg se állok,
A végállomás: az űr, s a csillagok.
Talán lesz más úr, más férfi,
Aki gondjaimat megérti,
És úgy viselkedik velem,
Ahogy valóban érdemelem."